Keats olvasása közben
E lapszámban olvasható szonettek Keats rövid életének különböző alkotói periódusaiban keletkeztek, de összekapcsolja őket közös témájuk: az intenzív élmény, amit egy nagy műalkotással való szembesülés kiválthat. A verseket valós események ihlették.[1] 1816 októberében Keats meglátogatta Cowden Clarke-ot, aki néhány napra kölcsönkapta egy ismerősétől George Chapman 17. századi Homérosz-fordítását.
Az éjszakát a szöveg olvasásával töltötték, Keats csak hajnalban távozott, de már aznap reggel 10 órakor megküldte Clarke-nak az „Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába” című szonettet – Keats ezzel a verssel „debütált”, s mostanáig ezt tartják első érett költeményének. Fél évvel később Keats festő barátjával, Benjamin Robert Haydonnal a British Museumba látogatott, hogy megtekintse a Parthenón szobrait (a fríz és a metopék töredékeit), amelyeket az 1810-es évek elején Lord Elgin szállíttatott Angliába.[2] Az élmény hatására rögtön két szonettet is írt, az egyiket Haydonhoz, a másodikat magáról az élményről (A Parthenón szobrairól, amikor először láttam őket).[3] Pár nap múlva Haydon már arról tudósít, hogy Keats versei „szenvedéllyel” (fury) és „örök csodálattal” (admiration for ever) töltötték el. Csaknem egy évvel később, 1818. január 23-án kelt, George és Tom Keats-nek írt levelében Keats arról beszél, hogy újabban „nem bír közömbös vagy rest lenni” (cannot bear to be uninterested or unemployed), s erre példának azt hozza, hogy amikor leült, hogy újraolvassa Shakespeare Lear királyát, úgy érezte, ehhez prológusra van szükség. Ez a prológus a „Leülök, hogy újraolvassam a Lear királyt” című szonett, amelyet Keats a fivéreinek szóló levélbe és saját Shakespeare-kötetébe is bemásolt.
Mi olyan érdekes ezekben a versekben? Elvégre az régi közhely, hogy a remekművek kizökkentik a befogadót (megdöbbentenek, felvillanyoznak, elcsüggesztenek stb.). A görög költők Homérosztól kezdve erre utaltak a „θαῦμα ἰδέσθαι/ἀκοῦσαι” (kb. látni/hallani is csoda) kifejezéssel, amelyben a θαῦμα szó nem csupán az alkotás művészi kidolgozására, hanem a szemlélői/hallgatói reakcióra is utal.[4] Ugyanígy nem számít újdonságnak, hogy a versben megörökített élmény egy műalkotás részletes leírását (ekphraszisz) kíséri. Itt is nagy hatású antik példa juthat eszünkbe: Vergilius Aeneisénekelső éneke, amelyben a karthágói Juno-templom kapuját díszítő, a trójai háború eseményeit ábrázoló képek könnyekre fakasztják Aeneast (1.453–493).[5] Végül az sem példa nélkül álló, hogy egy költő arról tudósít, hogy egy nagy elődjének vagy kortársának a művét olvassa: az angol irodalmi hagyomány bővelkedik az ilyen művekben, az egyik leghíresebb talán Andrew Marvell „Milton úr Elveszett Paradicsomáról” című verse, amely kifejezetten az olvasás élményére fűzi fel Milton dicséretét.[6] De akkor miben nyújtanak újdonságot az itt közölt szonettek? Mi tud Keats, amit az említett költők (és sok más költő) nem?
Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz. Keats (Szabó Lőrinc kifejezésével) „az angol líra egyik hérosza”,[7] versei alkalmasint kimeríthetetlenek: a legalaposabb történeti olvasat, a legrafináltabb elméleti konstrukció sem képes hiánytalanul számot adni működésükről, a hagyományhoz való viszonyukról és a befogadókra tett hatásukról. Nem is célom itt, hogy átfogó elemzésekkel szolgáljak, csupán három olyan jellemzőt említek, amik miatt (véleményem szerint) ezek a szonettek két évszázad elteltével is olvashatók maradnak – és olvastatják magukat.
Az első a mindhárom szöveget átható személyesség. Keatsnél nem egy (kvázi-objektív) epikus narrátor jelenti ki, hogy a szemlélt/olvasott mű bámulatra méltó (mint például Homérosznál), nem egy történet keretében figyelhetjük meg az egyik szereplő reakcióját (mint Vergiliusnál), és Shakespeare olvasása nem a költőelőd és műve nagyságát hivatott igazolni (mint Marvell versében). Ezek a versek az esztétikai élmény közvetlen lenyomatainak tűnnek, tétjük és céljuk mindenekelőtt személyes. Mintha az Aeneis említett jelenetéből egyedül Aeneas hangját hallanánk mindenfajta epikus keretezés nélkül – és azzal a lényeges különbséggel, hogy a Keats szonettjeiben megszólaló hang korántsem egy példaszerű, a hagyományból jól ismert hősé, hanem egy ismeretlené. A modern olvasó számára ez az ismeretlen azonban nagyon is ismerősnek tűnik, hiszen – talán éppen a szerepkényszer hiánya miatt – összetett, feloldhatatlan ellentmondásokkal és feszültségekkel terhelt élményekről beszél.[8] A személyesség azonban sosem csap át a hagyománytól elrugaszkodott, idioszinkratikus futamokba; éppen ellenkezőleg: Keats az európai irodalom és kultúra alapműveit, a „régieket” szólítja meg.[9] Amint Péter Ágnes rámutat, Keats „zsenialitása abban rejlik, ahogy ezt a kapott anyagot az ő saját nagyon komplex egyéniségével át tudja itatni, s a hagyománynak és ennek az egyéniségnek kapcsolata adja majd műveinek modern intenzitását”.[10] Legyen szó akár egy meghatározó (közel)múltbeli benyomás felidézéséről (Chapman Homérosz-fordításának megismeréséről), egy jelenbeli, „valós időben közvetített” reakcióról (a Parthenón frízéről) vagy egy jövőbeli élménnyel kapcsolatos sejtésről (a Lear király újraolvasása kapcsán), Keats beszélői teljes átéléssel örökítik meg a műalkotás befogadásának megpróbáltatásait.
A személyesség mellett mindhárom szonettre jellemző a performativitás. A nagy művekkel való megküzdés élménye távolról sem csupán az elsődleges reakció rögzítése: ezek a feszesen megkomponált versek több szinten reflektálnak is a megjelenített tapasztalatra, sőt: elő is adják (eljátsszák), illetve olvasóikkal előadatják (eljátszatják) azt. Csupán egy-egy szembetűnő példát említek. A Chapman-szonett beszélője az Odüsszeia által ihletett elbeszélésben, modern Odüsszeuszként jelenik meg a szonett első nyolc sorában (az oktávban), míg az utolsó hat sor (a szesztett) nagy felfedezésélményét már egy többtagú, jellegzetesen miltoni hasonlattal írja le (az eget távcsővel kémlelő tudós–Cortez–Cortez emberei) – ezzel mintegy illusztrálva a vers középpontjában álló problémát: a homéroszi eredeti hozzáférhetetlenségét, és azt, hogy ennek ellenére a beszélő hogyan talál rá az eredetire Chapman fordításában.[11] A Parthenón-szonettben a szobrok töredékessége az egyén (és az egyéni ambíció) végességével, az idő pusztításával és az örökkévalóság fenségével szembesít: ez a letaglózó, de egyúttal felemelő élmény a szonett töredékes, montázsszerű befejezésében teljesedik be. A Lear király-szonettben pedig a versforma szintjén is tanúi lehetünk a középkori lovagregények (románcok) igéző világától a Lear király megrendítő víziója felé fordulásnak: a petrarcai szonettként induló vers szesztettje szokatlan módon párverssel zárul, ami egyértelműen a Shakespeare-i szonett védjegye.[12]
Végezetül: fent említett tulajdonságaik következtében ezek a szonettek erősen élményszerűek. Sokadszorra is azt érezzük: valami történt, valaminek szemtanúi voltunk, valamit átélhettünk, amikor elolvastuk őket. Maga Keats is fontosnak tartja a befogadás élményszerűségét – ahogy költőtársának, Reynoldsnak írja: „számomra […] nincs a bölcseletben oly axióma, mely valóban axióma lenne, míg szívverésem nem igazolta: hisz olvashat az ember bármit, ami szép, teljes mélységében nem érzi át, míg végig nem megy ugyanazon az úton, mint a szerző”.[13] Ennek megfelelően Cortez embereinek szótlan ámulásához hasonlóan mi is némán nézünk (egymásra),[14] miután Keats végigvezetett minket a felfedezéssel együtt járó érzéseken: a rácsodálkozástól a váratlan meglepetésen és a bizonytalan sejtésen át a hódítás és a kisajátítás ambivalens öröméig. De hasonlóan erős élményt nyújt a Parthenón-szonettben a halandósággal való kíméletlen szembenézés (és szembesítés), vagy a Lear király-szonettben
a „Költővezér” és az „albioni felhők” invokálása, hogy a beszélő a lesújtó Shakespeare-i tragédia tisztítótüzéből szabadulva új inspirációt nyerjen, szabadon szárnyalhasson. A nagy elődök megszólítása, a nagy művekkel való szembesülés természetesen arra is alkalmat ad Keatsnek, hogy saját költői ambícióit újra- és újra meghatározza, és a hagyományhoz való (erős feszültségekkel terhelt) viszonyát tisztázza.[15] De ezekben a nagy találkozásokban egyúttal a saját élményeinket is felismerjük: mintha arról olvasnánk, amit – más művekkel kapcsolatban, más élethelyzetekben, más helyen és időben – mi is éreztünk már. Ahogy (Pszeudo-)Longinosz írta a valóban nagyszerű alkotásokról: „az igazi fenségestől ugyanis természetszerűleg fölemelkedik a lelkünk, és bizonyos büszke lendületet nyerve, örömmámorral, meg önérzettel telik el, mintha maga alkotta volna azt, amit csupán hallott.” Keats az, aki ehhez a felismeréshez megtalálta a szavakat.
Keats verseinek sokféle szépségeit természetesen lehetetlen lefordítani – még a legihletettebb fordítás sem képes hiánytalanul áthozni komplexitásukat: a gondolati, érzelmi, és érzéki elemek csodás művészi egységét, a (Szabó Lőrinc kifejezésével: „túlpazar”) költői nyelvet, a „mézes szavak” szemléletességét.[16] A Lear király-szonettben megidézett „ősi tölgyes erdőt” nem lehet átültetni a Bakony tölgyesei közé. Ettől függetlenül több kitűnő és nagyhatású értelmezésük megjelent: a Chapman-szonettet Szabó Lőrinc, Pál Endre, Képes Géza, illetve a közelmúltban Nádasdy Ádám fordította; a Parthenón-szonett Radnóti Miklós, a Lear király-szonett pedig Fodor András magyarításában olvasható. E lapszámban közölt fordításokkal nem versenyezni kívánok elődeimmel, csupán újabb, az eddigiektől eltérő értelmezéseket ajánlok az olvasó figyelmébe.[17]
[1] Keats életművéről magyarul ld. Péter Ágnes, Keats világa, L’Harmattan, Budapest, 2010; angolul:
Andrew Motion, Keats, Faber & Faber, 2011.
[2] Az angolul „Elgin-márványoknak” nevezett szobrok státusza már a 19. században vitatott volt
(Byron többször is kikelt Lord Elgin ellen), a British Museumban való elhelyezésük néhány évente új
vitát kavar.
[3] Ennek a versnek nemrég jelent meg részletes elemzése Timár Andrea tollából: Timár Andrea, Péti
Miklós, A hellenizmus = Az angol irodalom története: Az 1640-es évektől az 1830-as évekig. Első
rész szerk. Komáromy Zsolt, Gárdos Bálint, Péti Miklós, Kijárat, Budapest, 2021, 253–260.
[4] Ld. pl. Iliász 5.725. A θαῦμα utalhat meglepetésre, megdöbbenésre, csodálkozásra is.
[5] Az angol irodalomban ennek a jelenetnek a leghíresebb adaptációja Shakespeare Lukrécia
meggyalázása című epikus költeményében található.
[6] Fordította Péti Miklós, Bárka 29.2 (2020), 71–72.
[7] Szabó Lőrinc, Örök barátaink. A költő kisebb lírai versfordításai, Budapest, Osiris, 2002, 983.
[8] S amint egy kritikus megjegyzi, ezáltal Keats mégis „példaszerűvé” válik, hiszen „másokat képvisel”
és „mások helyett beszél”. Magdalena Ostas, Keats’s voice, Studies in Romanticism 50.2 (2011),
335–350, 336.
[9] Fontos azonban, hogy a három szonettben a „régiekkel” való találkozást „modern” képekkel írja le.
[10] Péter, i. m., 34.
[11] Keats nem olvasta Homéroszt eredetiben: Chapman „felfedezése” valószínűleg azért hathatott ilyen
erővel rá, mivel addig valószínűleg csak Pope tizennyolcadik századi fordítását ismerte.
[12] Megjegyzendő, hogy a vers utolsó sora azonban (az angolban) 12 szótagos, ún. alexandrinus, amely
a spenseri románcra jellemző forma.
[13] Keats levelei, válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Péter Ágnes, L’Harmattan,
Budapest, 2010, 72.
[14] E sorok írójának gyakori élménye, amikor Keats szonettjét egyetemi órán elemzi.
[15] Ld. például Jamey Hecht, Scarcity and poetic election in two sonnets of John Keats, ELH 61.1 (1994),
103–120.
[16] Szabó, i. m., 984. A „mézes szavak” (words of honey) kifejezés Keats „A dombtetőn megálltam egy
napon” című versének 209. sorában található (fordította Gergely Ágnes).
[17] Itt szeretnék köszönetet mondani Nádasdy Ádámnak, aki az utóbbi hónapokban szigorú kritikával, hasznos javaslatokkal és zseniális meglátásokkal segített a fordítások javításában, csiszolásában.
(Megjelent az Alföld 2022/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Végh Kata munkája alapján készült.)
Hozzászólások